Szemléld a hattyút a víznél, és csodát láthatsz kibontakozni. A parton még ügyetlenül totyogott a víz felé, sután és elveszetten, egyensúlyából ki-kibillenve. A vízhez érve aztán egy pillanat alatt kiveszett belőle az esetlenség: hangtalanul átalakult higgadt fenséggé. Megtalálni a vizet maga volt a gyökeres változás. A vízen könnyeddé vált, ami szárazon kínkeserves, s ehhez mindösszesen az kellett,  hogy a hattyú az elemébe olvadhasson, mely felemelte, sík pályát és tartást adott neki.

A vers felveti bennem a kérdést: merre van az én vizem? Melyik az a színtér, az a foglalkozás, melyek azok a kapcsolatok, amelyek összességükben a legigazibb önmagamat befogadó elemet alkotják, ahol méltóság van, nem pedig örökös küszködés? Hol az a part, ahonnan el kell rúgnom magam, mint a hattyú tette, hogy meglelhessem a helyet, ahová valóban illek?

(Milán fordítása)

A Hattyú

Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyú útja,
melyet még le sem írt a habokban.

És meghalni, titkosan elülni,
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni: –

a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.

(Kosztolányi Dezső fordítása, 1885-1936)

—

To watch a swan on water is to see a mystery unfold. This is especially so if you’ve just witnessed that swan clumsily waddling its way to the water.  It appears to be awkward and lost, barely able to keep its tottering balance.  But then once having lowered itself into the water, all inelegance disappears and the swan is quietly transformed into a kingly state of majesty and calm. Finding water makes all the difference.  What takes so much effort on land, becomes effortless on water – simply because the swan has now connected with the elemental source that gives it lift and glide and poise.  This poem asks a question of me:  where is my water?  What is that setting, that work, those relationships that are elemental to my truest self, that allow me to live gracefully and not endlessly struggle? What is the ground from which I need to release myself, as the swan does, to find my own place of belonging?

The Swan

This laboring of ours with all that remains undone,
as if still bound to it,
is like the lumbering gait of the swan.

And then our dying—releasing ourselves
from the very ground on which we stood—
is like the way he hesitantly lowers himself

into the water. It gently receives him,
and, gladly yielding, flows back beneath him,
as wave follows wave,
while he, now wholly serene and sure,
with regal composure,
allows himself to glide.

(Rainer Maria Rilke)

Robert, Dec 2018

Photo by Aaron Burden on Unsplash

Recent Posts